ARS POETICA helyett...

A művész aszerint válik pedagógussá, ahogy intuíciói világosan megfogalmazott tudatossággá. (N. Perelman)

Nincs olyan zenetanár, aki minden szempontból kielégítő eredményt érhet el, ha nem nevelője növendékeinek és egyben önmagának. (Varró M.)

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tanáraimra, mint kiváló pedagógusokra és mint nagyszerű muzsikusokra emlékezhetek vissza. Idevágnak Teőke Mariannenak szavai: "Tanítás és nevelés összetartozik: a tanítás a nevelés eszközeként formálja az embert. Mi magyar zenetanárok nem zenére tanítunk, de zenével nevelünk: az egész emberen keresztül tanítunk zenére." Ám pedagógusi pályámra döntő hatással módszertan tanárom, Máthé Miklósné, mindenki Klári nénije volt. Az ő óráin ugyan csak hallgatóztam, de az empátiának, az ösztönös ráérzésnek az a csalhatatlansága, ahogy tanítványainak zenei, zongorázásbeli "félrelépéseit" a természetesség medrébe terelte vissza, mindig elképesztett. Ha valakire, hát rá érvényesek Varró Margit szavai: "… mégis akár tömjénezik, akár nem, igenis létezik olyasmi, hogy tanári tehetség."

Csak lassan döbbentem rá, számtalan hibát követve el pedagógusi pályámon, hogy módszerének egyetlen kulcsa volt: a növendékeket állítani a középpontba, tisztelni őket annyira, hogy ne saját egyéniségünkkel tömjük tele, mintegy alteregóinkat kreálva belőlük.

Közhely, de munkánk igazi célja az, hogy fölöslegessé váljunk tanítványaink számára. Mit is jelent ez? Megtanítani a növendékeket lényegre látó kérdéseket feltenni, illetve ezekre megfelelő válaszokat adni. A szókratészi "bábáskodás" módszere - azaz a beszélgetőtárssal kimondatni annak kérdéseire a választ - egyben mindkét fél számára izgalmas szellemi játék. Az a növendék, aki felismeri, hol a hiba - rendszerint nem ott, ahol láthatóvá-hallhatóvá válik, hanem közvetlen előtte, vagy utána -, már alkalmas az önálló munkára. A tanárnak persze nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne avatkozzon idejekorán bele ebbe az önálló szellemi kalandozásba. Egyéniségeket csak önmagukból lehet kikeltetni.

"Az olyan órában, ahol nem tágulnak ki az osztályterem falai, csak előadási makettek születhetnek." Nathan Perelman szavai szerint hányszor próbálom rávenni tanítványaimat, képzeljék csak el, hogyan reagálna a (halott) szerző, ha meghallaná játékukat? Mi, zongoristák, remekműveket játszunk! Kártékony az a tanári hozzáállás, amelyik ezt a felelősséget nem tudatosítja. Ha a tanár tiszteletben tartja növendékei egyéniségét, a tanítvány tiszteletben fogja tartani a zeneszerzők egyéniségeit.

Akkor eredményes az oktatás, ha a növendéket rászoktatja a kutatás örömére, a zeneirodalom speciális, vagy éppen felfedezetlen területeinek feltérképezésére. (A "piacképességhez" manapság már szinte nélkülözhetetlen a különlegességek, ritkaságok repertoáron tartása.) Egy tanár, ha lelkiismeretes, menedzseli is arra érdemes növendékeit (pl.: Thomán István). Ez nem korlátozódhat csupán szereplési lehetőségek megteremtésére, hanem a pódiumon kívüli világ farkastörvényeihez is eligazodást kell nyújtania. Ez utóbbi ugyan már nem tartozik szorosan véve a szakmához, de a jelenlegi, túlméretezett zenei világ kihívásaira pusztán hangokkal válaszolni - édeskevés.

Mi, hangszeres pedagógusok abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy nem kell nosztalgiáznunk régebbi korok ideálisnak vélt Mester-tanítvány kapcsolata után, hiszen – ha akarjuk -, naponként megtapasztalhatjuk ezt. A zeneoktatás legnagyszerűbb momentuma, hogy nem ukázokkal, direktívákkal, hanem közvetetten nevel. A parancsoló "így játszd!" helyett a biztató "próbáld meg inkább így…" a személyiség teljes toleranciájára, azaz a bizalomra épül.